HARCSA GÁBOR

Adalék IV. Béla feltételezett sírjához

Esztergomban születtem 1944-ben. 1953-65 között megszakítás nélkül ott éltem. Mivel a vár és az alatta elterülő Prímási Palota között volt a lakásunk, úgy ismertem a térséget, mint a tenyeremet. Ahova be lehetett jutni és ahova be lehetett mászni, oda bementünk illetve bemásztunk a haverjaimmal. Közép-kori tintatartótól óntálig, bélyeges téglától világháborús pisztolyig mindenféle érdekes, izgalmas dolgot gyűjtöttünk a Várhegy líceummal benőtt meredek oldalán.
Amikor apám látta, hogy a történelem iránti vonzódásom nem szalmaláng csupán és hogy még a Primás-szigeti Úttörőház történelem szakkörébe is beiratkoztam, elárulta a család titkát.
-A Jókai utca 7. szám alatti, részben emeletes házat nagyapád a húszas évek legelején egy fakereskedő örököseitől vette. Amikor a ház végében csizmadia műhelyt alakítottak ki, a földes talaj alól egy nagy vörös márványlap került elő. Alatta egy hatalmas üreg tátongott. Nagyapád segédei égő újságpapírokat dobáltak a mélybe, melyek vörös márványkoporsókat világítottak meg. A segédek hirtelenjében kötelet meg fáklyákat kerítettek és már ereszkedtek volna le, amikor nagyapád közölte: „Aki lemegy, kereshet más munkahelyet.” Nem akarta a halottak nyugalmát háborgatni, nem hiányzott neki, hogy régészek kutakodásai akadályozzák a csizmadia műhely kialakítását és talán egy kicsit babonás is volt. Elment a legközelebbi kocsmába és az ott poharazgató fuvarosoktól földet rendelt. A végeredmény: huszonvalahány púpozott stráfkocsi föld került az üregbe.
Amikor mondtam, hogy szeretném megnézni és hogy milyen jó lenne kiásni, elnevette magát és elmondta, hogy a cipőgyárak számának és termelés növekedésének eredményeképp rohamosan csökkent a kereset a kézzel készített csizmák iránt. A műhelyt bezárták, a helyiséget bérbe adták és, hogy még a mai napig is laknak benne. De azért annyit megtett, hogy elkérte nagyanyámtól a pincekulcsot és lementünk az ősöreg falépcsőkön. Odalent megállt és magyarázni kezdett: ”Jobbra van egy boltíves pince. Szerintem egy ilyennek kell lennie balra is, de lefalazták.” Tényleg féloldalasnak tűnt a pince és az is látható volt, hogy a hatalmas, szürke kváderköveket utólag rakták a boltíves nyílásba.
-Nem lehetne kibontani a falat? Jó lenne tudni, hogy ki vagy kik fekszenek a márványkoporsókban -próbálkoztam.
-Falbontásról szó sem lehet. Először is azért, mert nagyanyádék nem engednék, másodszor pedig azért mert nem szeretnék megrepedt falakért vagy – ne adj isten- összedőlt házrészért a felettünk lakóknak vagy a szomszéd házban élőknek kártérítést fizetni. Ami pedig a kérdésed második részét illeti, hazafele mutatok valamit.
Fél perc múlva megállt a belvárosi plébánia macskaugrásnyira fekvő épülete mellett, a Bottyán János utca Tolbuchin /l985-től újra IV. Béla király/ utca sarkán és felmutatott egy falra erősített pléhtáblára. Olvasni kezdtem: „E hely közelében állt a ferencesek első magyarországi kolostora, IV. Béla király nyughelye.”

Nagyszüleim házát a földszinti borozóval együtt az ötvenes évek elején államosították. A földszintre három család került. Nagyanyámék bérlőként az emeletre szorultak, de a pincét továbbra is kizárólagos joggal használták. A hatvanas évek elején – nagyanyám halála után –gyermektelen nagynéném és férje megkértek, hogy jelentkezzek be állandóra hozzájuk, nehogy az emeleti három szobás lakásba egy idegent beutaljanak.
Így is történt. Papíron ott laktam mindaddig amíg az emeleti részt meg-, helyesebben újra megvásárolhatták. Nagynéha jártam a régi, csizmadiaszerszámokat rejtő padláson és egyszer-egyszer segíthettem levinni a virágokat a pincébe. A befalazott részt mindig szent borzongással bámultam. Egyszer még bátortalan javaslatot is tettem, hogy talán ki kellene bontani és megnézni, hogy mi van mögötte. De Bözsi néném olyan jeges pillantást vetett rám, hogy tudtam: amíg ő él, ott nem lesz falbontás.
Az én életemben is bekövetkezett néhány változás: jártam a miskolci egyetemre, majd Dunaújvárosban megszereztem az üzemmérnöki diplomát. Mivel főiskolásként sporttudósításokat írtam a Dunaújvárosi Hírlapba, bekerültem a szerkesztőségbe, elvégeztem a MUOSZ-iskolát. 1974-ben újságíróként a Népsport munkatársa lettem. A Blaha Lujza téri sajtóházban akkoriban egy tucatnyi szerkesztőség volt: Népszabadság, Magyar Ifjúság, Szabad Föld, Pest megyei Hírlap stb.
1986 tavaszán a Népszabadságban egy nagy cikket olvastam a székesfehérvári királysírokról. Átballagtam és megkerestem a szerzőt, Réthy Istvánt. Mindent elmondtam neki, amit a témáról tudtam. Megkérdezte, hogy miért nem az esztergomi régészeknek mondtam el mindezt. Azt válaszoltam: megtörtént de a megkeresett régész csak kételkedett és még csak a helyszínre sem jött el.
1986 augusztus 7-én, csütörtökön „A Harcsa-kocsma titka” címmel megjelent Réthy István cikke. Két teljes hasábot kapott a híroldalon, négy fénykép is volt benne. A megkérdezett régész véleménye a következőképpen hangzott: ”Nem hiszek a Harcsa-legendában… Való igaz, az a ház is az egykori királyi város közepén van, annak az 50 méter sugarú körnek a szélén, ahol feltételezésem szerint a királysír lehet. Ám sokkal hihetőbb hogy IV. Bélát és családtagjait a mai plébániatemplom területén fogjuk megtalálni. Hamarosan el is kezdjük a kutatást… A királysírt korabeli leírások, a kiásott templomalapok nyomán kell keresni. Ha ott nem jutunk eredményre, akkor következhetnek a közeli, régi polgárházak alapjainak feltárásai.”
A legközelebbi találkozásunkkor a nagynéném módfelett morózus volt, a férje pedig az orrom alá dugott egy hivatalos iratot, mely szerint a ház és udvara régészetileg védett területen fekszik. ”Sokra megyünk a Népszabadságban leközölt cikkel, ha a tetőzet meg a fejünkre omlik”- mondta.
Én viszont boldog voltam. Akkoriban úgy tűnt, hogy az isten sem ment meg bennünket a nagymarosi vízlépcső megépítésétől. Sajnáltam volna, ha a megemelkedő Duna vízszint miatt esetleg IV. Béla sírja vagy más régészeti lelet azért enyészik el, mert mi, akik tudtunk róla, hallgattunk.


Közben telt-múlt az idő. 1991-ben meghalt Bözsi néném,1995-ben a férje is követte. Egy per után én lettem az örökösük. Mert sportújságíró vagyok és mert a hajdani csizmadia műhely helyén kialakított lakás tulajdonosa: Sipos Isván az esztergomi röplabdasport oszlopos tagja volt, könnyen szót értettünk. Elmondta, hogy 1959 óta ott lakik és amikor a hetvenes évek elején lakásfelújításkor ajtót helyeztek át, akkora lyukat találtak a padló alatt, hogy az összes törmeléket oda öntötték be. Mikor még azt is hozzátette, hogy ha ők egy megfelelő cserelakást kapnának, felőle az a régész kutakodhatna a lakás alatt aki akar, bogarat tett a fülembe.
1997 novemberében személyesen és faxon is megkerestem a város akkori polgármesterét dr. Könözsy Lászlót. Megpróbáltam rávezetni, hogy mekkora szenzáció lenne, ha a millenniumi ünnepségekre esetleg előkerülne IV. Bélának, az egyetlen Esztergomban eltemetett Árpád-házi királynak márványkoporsója. Válaszra sem méltatott…
1998 márciusában írtam egy italgyártással és forgalmazással foglalkozó részvénytársaság PR igazgatójának is. Érzékeltettem, hogy mennyire öregbítené milliárdos cégük hírnevét, ha segítségükkel lenne feltárva a második honalapító sírja. Közölte, hogy ilyen témákat nem szponzorálnak.
Mivel 1962-ben az esztergomi ferences gimnáziumban érettségiztem, és mert az unokaöcsém jelenleg is ott paptanár, őket is megkerestem. Bár éppen kerestek egy vendégháznak alkalmas, az épülettömbjükhöz közeli épületet, a Jókai utca 7. szám alatti – talán az állapota miatt – nem felelt
meg nekik.
Mert – szó ami szó- a házon már igencsak nyomot hagyott az idő. A tetőgerendák olyan öregek és pudvásak voltak, hogy némelyikbe, 2-3 centire könnyedén bele tudtam dugni az ujjamat. A pincében - egy csőrepedés miatt- egyszer lábszárközépig ért a víz. Amikor pedig a cserepeket kezdte a szél a járdára leszórni és a kihívott ács több milliós ajánlatot adott a tetőszerkezet cseréjére, 1998 nyarán eladtam az emeleti lakást és a pincét is. /Utóbbit Sipos Istvánnak./
Bár már nem voltam birtokon belül, a dolog nem hagyott nyugodni. Telefonon felhívtam az Esztergom-Budapesti érsekséget, Paskai László bíboros érsek úr titkárságát. Először szóban tájékoztattam Spányi Antal püspök urat, majd 1998. december 21-én egy faxban is. Január közepén levélben válaszolt. Amikor leveléből kiderült, hogy azt a régészt kell felhívnom akinek vagy másfél évtizeddel korábban már beszéltem a témáról, de még a helyszínre sem jött ki, lemondóan legyintettem.
Azért még becsületből végigvittem a dolgot: Felhívtam a régészt és dr.Cséfalvay Pál úrral az esztergomi Keresztény Múzeum igazgatójával együtt 1999. február 13-án bemutattam őket Sipos Istvánnak, aki megmutatta nekik a pincét ,a kváderkövekkel lefalazott nyílást és elmondta mindazt amit a témával kapcsolatban tudott. Aztán- mint sejtettem- nem történt semmi.
Illetve annyi, hogy még egyszer beszéltem Horváth Jánosné sz. Harcsa Irénnel, apám magas kort megélt nővérével, aki emlékezett a márványlapra, az alatta tátongó üregre, a márványkoporsókra, sőt még falba vájt fülkeszerűségeket is látott. Végezetül nevetve hozzátette:” Ha egy kis vasalót találnak a valamikori feltárás során, akkor azt ne nézzék középkorinak, mert azt véletlenül én ejtettem az üregbe…”
A valamikori feltárás nagyon messzinek tűnik. Mert, bár sugallatomra megjelent még egy cikk az Esztergom és Vidéke című helyi lap 1999. április 8-i számában, nem történt semmi.
A ház öregszik. Előbb-utóbb alapos felújítására, netán egy részének lebontására is sor kerülhet. Talán akkor, egy leletmentő ásatás során lesz pénz és akarat arra, hogy kiderüljön mit rejtett a föld a Harcsa-ház hajdanvolt csizmadiaműhelye alatt.
A sors kegyetlen tréfája lenne ha több évtizedes késéssel de tényleg onnan kerülne elő IV. Béla sírja…


 

Utóirat

Bár már 2006 elején járunk, a téma nem hagy nyugodni. Ha IV. Bélával kapcsolatos cikket, írást találok, mindig újra kezdem. Nemrég a hajdan volt Közép-Dunavidéki Intéző Bizottság Dunakanyar című tájékoztatójában, a Dunakanyar 1980-ban megjelent 17. számában találtam egy cikket „IV. Béla király sírja nyomában” címmel.
A lényeg: A Kun Béla /ma újra IV.Béla/ u. 3. alatti telken egy kisebb építkezés miatt kutatóárkokat húztak és régészeti kutatást végeztek. Tulajdonképpen a ferencesek középkori templomát remélték megtalálni. Ehelyett – minden valószínűség szerint - a Szt. Péterről elnevezett középkori plébániatemplom maradványai kerültek elő. Ezt a templomot Ruda János 1594-ben készített metszetén – nagy valószínűséggel- sikerült beazonosítani. A cikkíró – a fennemlített régész - szerint a metszet egy részlete ”… az akkor még jórészt épségben fennálló királyi várost Párkány felől, nyugati nézetből ábrázolja. Ezen a város Dunai kapujától délre, a Kis Duna partján álló- homlokzatán három nagy ablakkal ellátott- torony nélküli templomot azonosítjuk a most megtalált romokkal. A ferencesek temploma pedig a mellette balra és hátrébb /keletebbre/ ábrázolt egytornyú templommal lehetett azonos.”
Ezzel a feltételezéssel szállnék vitába.
Mert bár Lepold Antal az 1944-ben kiadott Esztergom régi látképei című munkájában azt írja Ruda metszetéről, hogy „… a belváros fekvése hibás és a várfalakon belül az épületek rajza képzeleti.” azért valami valóságalapjának kell lennie.
Ha pedig van, akkor el kellene gondolkodni azon, hogy a Szent Péterről elnevezett plébániatemplomtól jobbra és hátrébb látható templomszerű épület miért ne lehetne a ferencesek keresett középkori temploma. Hisz a Képes Krónika szerint a templomot „..maga Béla király kezdte építeni, szépen és sok költséggel.” Bonfini pedig Esztergom város leírásakor a következőket közli „ Itt van az érsekség két legelőkelőbb bazilikája: az egyiket Szent István király építtette a kiemelkedő várhegyen, a másikat IV. Béla magyar király Szt. Ferenc tiszteletére szentelte a várhegy alatt elterülő városban.”
Bonfini bazilikáról beszél, tehát kiemelte méretét és jelentőségét. Ez a meghatározás sokkal inkább illik a Szt. Péterről elnevezett templomtól jobbra található épületre mint a baloldalira.
Tehát a jobboldalira, amely – a metszet szerint is és szerény véleményem szerint is- a Jókai utca 7 számú ház térségében volt. Ott, ahol a huszas évek legelején egy nagy vörös márványlap került elő… Ami alatt egy hatalmas üreg tátongott… Ahol a ledobott égő újságpapírok vörös márványkoporsókat világítottak meg… Amelyek egyikében talán az egyetlen Esztergomban eltemetett Árpád-házi király, a második honalapító IV. Béla nyugszik.

 

IV. Béla

1247: A tatárok kitakarodása után IV. Béla el- kezdte beváltani fogadalmát: az elpusztított ferences-templom helyén, a királyi városban, a Kis-Duna közelében belefogtak a ferences rendház és a „Segítő Szűz Mária„ templom építésébe.

1269: Befejeződött az építkezés. A város második legnagyobb templomában, közvetlenül főoltár előtt elkészült-még a király életében- IV. Béla és családja vörös márvány sírja. Ebben az évben fiatalon meghalt Béla herceg, IV. Béla legkedvesebb fia.

1270: Május 3-án meghalt IV. Béla és nem sokkal később felesége is. Mindhármukat az előre elkészített sírba temették. De Fülöp, esztergomi érsek a király testét elvitette a ferences templomból a Szt. Adalbert székesegyházba. A szerzetesek a pápához fordultak.

1275: A Szentszék méltányolta a ferencesek érveit /a királyi család még életében kifejezte azt az óhaját, hogy a ferences templomban temessék el őket; a királyi pár a ferences harmadik rend tagja volt/ és a királyi hamvakat visszaszállították a Segítő Szűz Mária templomba.

1526: A kolostort először gyújtották fel a törökök.

1543: Esztergom török kézre került. A ferences templomot dzsámivá alakították.

1594-95: A keresztény hadak ostromának kezdetén rajzolt metszeteken még ép tetőszerkezettel ábrázolják, de Houfnagel ostrom utáni képén a királyi város közepén egy templom vagy kápolna kivételével csak romok vannak.

1683: A törökök kiverésekor Lotharingiai Károly seregével ferencesek is kerültek a városba. Hiába keresték az ősi templom és zárda helyét, a mindent beborító romok miatt nem találták. A város olyannyira elpusztult, hogy új utcarendszere csak a városfal maradványok és vizesárkok közelében követte, követhette a régit.

1697 március 6: Esztergom szabad királyi város tanácsa egy 36 öl széles, 56 öl hosszú telket adományozott és mért ki a ferenceseknek ott, ahol a hagyományok szerint a középkori templom és kolostor állhatott.

1717: Elkészült a ferencesek Szent Anna temploma.

1730 körül Bél Mátyás, korának nagy tudósa úgy vélte, hogy a jelenlegi belvárosi plébánia templom alatt kell elterülnie a IV. Béla által épített Segítő Szűz Mária templomnak.

1738: Ferences adatok szerint a belvárosi plébániatemplomnál és a körülötte fekvő házaknál ásatásokat végeztek. A földben fülkéket, azokban ferences ruhában fekvő csontvázakat találtak. Egy férfi csontvázáról azt állították a hozzáértők, hogy IV. Béla király teteme. A kiásott hamvakat, a városban dúló pestisjárvány miatt a jelenlegi belvárosi temetőbe vitték és ott elföldelték.

1777: Eperjessy István hites földmérő elkészítette Esztergom városának legrégebbi, ismert telekkönyvét és a hozzá tartozó térképet, mely azóta a topográfiai kutatások legbiztosabb alapja.
Az elmúlt közel háromszáz év alatt földmunkák során, közműépítések alkalmával a térségben több helyen is vastag falakra, árvizek idején pedig földalatti folyosómaradványokra bukkantak.

1961: A Jókai utca csatornázása közben, nem messze az utcakereszteződéstől gótikus kőfaragvány került elő és került a Balassa Bálint Múzeumba /Ltsz: 61.50.l/ a törmelékkel feltöltött talajból. Mint Prokopp Gyula művészettörténész írja /Komárom megyei múzeumok közleményei 1.Tata, 1968. IV. Béla király sírja/ : „Nem tudunk arról, hogy a ferences zárdán és templomon kívül más nagyobb és díszesebb épület is állott ezen a környéken, ezért felettébb valószínűnek kell tartanunk, hogy annak romjaiból került ide ez a díszesen faragott kődarab.

Forrás: www.dobogommt.hu