BOTOS LÁSZLÓ

ÚT A TRIANONI BÉKEPARANCSHOZ

19.  FEJEZET

A TRIANONI DÖNTÉS EREDMÉNYE

                Magyarország területét az egykori 282 000 km²-ről 93 000 km²-re csonkították. Az elkobzott területekből Rumánia kapta a legnagyobb részt, 103 000 km²-t, mely a Történelmi Magyarország 36.2%-a. Ez önmagában nagyobb, mint a megmaradt 92.963 km². E nyereséggel Rumánia az előző 137 903 km²-ről, 294 967 km²-re növekedett. Csehszlovákia kapta a második legnagyobb elrabolt területet, 63 000 km²-t, amely a Történelmi Magyarország 22.2%-a. Jugoszlávia 21 000 km²-t kapott, 7.4%-át a Történelmi Magyarországnak. Ausztria kapott 4 000 km²-t, 1.5%-ot. A lakosság elvesztésének száma is mutatja a területcsonkítást. 5.24 millió lakost kapott Rumánia, amelyből 1.7 millió volt magyar, ez 30.2%. Csehszlovákia kapott 3.5 millió lakost, amiből 1 072 000 volt magyar, 30.2%. Jugoszláviához csatoltak 1.6 millió lakost, amelyből a magyarok száma 465 000 volt, 28.7%. Az Ausztriának ítélt 292 000 közül 26 000 volt magyar, azaz 8.8%. Az itt látható adatok bizonyítják, hogy az Antant hatalmak figyelmen kívül hagyták az etnik nyelvhatárokat, teljesen az utód-államok terület igényét elégítették ki.

                Magyarország lakóinak száma a Trianon előtt, Horvátországot nem számítva, 18 millió volt. A magyarok százalékos kimutatása 54.5%: 16.1% oláh, 10.7% tót, 10.4% német, 2.5% rác, 2.5% ruszin, 1.1% horvát, 1.2% egyéb.

Nagy Rumánia lakossága 16-17 millió, ebből 65% oláh, a magyarok százaléka 10% fölötti, a német 5.5%, zsidó 5%, bolgár 5%, orosz és ukrán 3%, cigány és egyéb 1-2%.

                Csehszlovákia lélekszáma 13.5 millió, 12-13% tót, 46-48% cseh. A csehek a tótokkal közösen 60%. A németek kb. 27-30%, magyar 6.5%. Ezen felül még lengyel és ruszin.

                Nagy Szerbia lakossága 12.5 millió. A rácok százalékos kimutatása 40-42% körüli. Szlovénok 9%-ban vannak képviselve, a magyarok 7-8%, ugyanígy a német is. A muzulmán 5%, ezen felül a lakosság kevert. Láthatjuk, hogy a közhatalmat gyakorló többségi népesség nem rendelkezik vitán felüli többséggel. Csehszlovákia esetében pedig a csehek kisebbségben vannak. Ez azt bizonyítja, hogy Trianonban nem a nemzetállam megteremtése volt a cél. Amikor a Monarchia   nemzetiségei megkezdték követeléseik hangoztatását, céljuk nem a népszavazás alkalmazása volt, hanem a határainkon kívüli népcsoportok, a nálunk menedéket talált rokonnépek, ezer éve magyar lakóhelyének elcsatolása azokhoz az államokhoz, ahonnan eredetileg elmenekültek. Az egyedüli kivétel ez alól a Felvidék területe, mert ott cseh nép soha sem élt, csak magyar, német, ruszin és tót. A két utóbbi erős magyar-avar múlttal.

                Raffay Ernő írja: „Láthatjuk tehát, hogy a nemzetiségi elv hangoztatása az új határok kialakulásánál mennyire nem játszott szerepet.” [1]

                Néhány politikus a trianoni döntést, mint pozitív eredményt könyveli el, mivel Magyarországnak sikerült végre leráznia az osztrák igát. Az igaz, hogy ez végre sikerült, de ugyanekkor elvesztettük természetes határainkat, folyóink forrásvidékét, ezzel kitéve népünket az ellenséges utód-államok kénye-kedvének, vízszennyeződések, árvizek előidézésének. A népességbeni veszteséget, gazdasági veszteségeket, bányák, városok, kulturális javak elvesztését sem lehet figyelmen kívül hagyni.

                Magyarország károsodásának méreteit legjobban talán Raffay Ernő világítja meg, amikor ezt veti papírra: „A mezőgazdasági termelést illetően a búza vetésterületének mindössze  45.7%-a, a rozsénak 62.9%-a, az árpáénak 47.3%-a, a zabénak 32.2%-a, a kukoricáénak 35%-a, a burgonyáénak pedig 39.1%-a maradt a trianoni határok között.” (Raffay, 187)

                „Az ipari potenciál 52.2%-a, a foglalkoztatottak 50.7%-a, a termelési érték 44.4%-a került határokon kívülre.” (Raffay, 187)

                Szinte lehetetlen felsorolni a kulturális vesztességeket. Csak azért, hogy fogalmat kapjunk az elrabolt értékekről, megemlítek egynéhányat. A 2958 óvodából csak 1206 maradt. A 17 000 elemi iskolából, 6402; az óvónőképzőből 5, a férfi-tanitóképzőből 33, a leány-tanítóképzőből 22 került az utód-államokhoz és csak 4 óvónőképző, 17 férfi és 30 leány-tanítóképző maradt. A 221 középiskolából 100 maradt. A kolozsvári és a pozsonyi egyetemeket el kellett költöztetni. Mindezt a sok, itt még el nem mondott szomorúságot nem lehet csak úgy lerázni, és bús-magyarkodásnak nevezni azért, mert az emberek millióinak életét határozta meg. Az 1920. június 4-i dátum legtöbb esetben nemcsak lelki megrázkódtatást idézett elő, hanem létfeltételeik megszűnését, nyelvük, kultúrájuk, neveik hovatartozását, feladását jelentette, amely lelki törést, bizalmát vesztett reménytelenséget, nemzetiségi feladást jelentett. (Raffay, 119)

                Raffay tanár úr írja, hogy Magyarország elvárta, és kezdetben biztosra vette, hogy Ausztria a neki juttatott területet nem fogadja el. Nem ez történt. Felszólította kormányunkat, ha nem adja fel a területet, akkor Csehszlovákia és Jugoszlávia segítségével jogait érvényesíti. Egy magyar ifjúsági csoport megakadályozta az osztrák katonaság által e terület elfoglalását. Az Antant követelte, hogy 1921. október 30-áig hagyjuk el e területet, ellenkező esetben, nemzetközi megtorlást létesítenek ellenünk. Miután kiürítettük e területet, jött a hír, hogy az Antant megengedte Sopron városának a népakaratra támaszkodó döntést. Népszavazás következtében, Sopron magyar maradt. A Békeparancs Pécset meghagyta nekünk, azonban a szerb megszállók nem akarták a várost feladni, de végül is, hosszú vonakodás után, 1921. július 26-án kivonultak. A béke elrendeződését IV. Károly király hatalom-visszaszerzésének kísérlete megzavarta, mivel ezt az Antant és Horthy Miklós kormányzó is ellenezte. Végül is, a nemzetgyűlés, 1921, november 6-án a Habsburg-házat a XLVII. törvénycikk alapján trónfosztottnak nyilvánította. (Raffay, 191)

                1999-ben, úgy nézett ki, hogy a Habsburgok megint csak próbálkoznak Magyarországra befolyásukat kiterjeszteni. Habsburg György esküvője Magyarországon ment végbe, és Gödöllőn birtokot vásároltak.

                A Békeparancs harmadik része tárgyalja a politikai és területi kérdéseket. Az Egyezmény kimondja, hogy Magyarország elismeri a szerb, horvát, szlovén államokat, amelyek Jugoszlávia részei lesznek. Jugoszlávia, ugyanakkor elismeri az ottani magyarság jogait. Ilyen nemű hivatalos egyezmény nem jött létre Csehszlovákia részéről. Ez megmutatja „demokráciájuk őszinteségét”.

                Az osztrákok ugyancsak nem találták fontosnak egy ilyen egyezmény létrehozását, mert ahogy ők látták, a magyarok oly kis számban élnek itt, hogy számuk „elhanyagolható”. Mindegy, hogy kevés vagy sok magyar él az elhagyott területen, nem fogadhatjuk el véglegesnek ezt a döntést. A francia külügyminiszter, Delcassé, mondta: „Egy nemzet sincs megalázva azzal, hogy legyőzték, vagy ha aláírt – késsel a torkán – egy végzetes békeszerződést. Becstelenné válik azonban, ha nem tiltakozik, ha tönkretételéhez maga is hozzájárulását adja. Nem a vesztés a bukás, hanem a lemondás.”[2]

A kisebbségi Egyezmény törvény lett ugyan, de a nemzetközi szavatolás nem vált be, mint ahogy ezt elvárták, mert az Antant bizonytalan volt, a problémák túl nagynak bizonyultak az utód-államok részére, hogy kialakíthassanak egy egységes kulturális államot. Ennek következtében türelmetlenek lettek, és a radikális program alkalmazásához nyúltak, kulturális genocídiumot, népirtást vezettek be.

                A békekonferencián, 1919. május elsején megalakult az Új Államok Bizottsága  (Committee of New States) amely kimondta, hogy az új államokat csak abben az esetben ismerik el, ha elfogadják a kisebbségek jogait. 1919. december 9-én Párizsban, a Szövetséges Hatalmak és Rumánia által kiadott egyezmény bevezető előszava kimondja, hogy szükséges volt ez egyezményt létrehozni, mert Rumánia nagy területet kapott, és „saját akaratából a szabadság és az igazság határozott biztosítékait óhajtja megadni” minden lakójának. (Raffay, 11-12)

                A Trianoni Egyezmény 54-60. cikkelyei meghatározzák, hogy Magyarország miként kezelheti a nála maradt kisebbségeket. Az utód-államokba szakadt kisebbségek bánásmódjáról csak általános megemlítés van. A 78-as cikkely így szól: „Magyarország és minden egyes állam, amelyhez a volt magyar királyságnak valamely területét átcsatolták, vagy amely a volt Osztrák-Magyar Monarchia  feldarabolásából keletkezett, a lakosság érdekeinek szabályozásáról, különösen polgári jogaira, kereskedelmükre és hivatásuk gyakorlására vonatkozólag, egymással kötendő külön egyezmények útján fognak gondoskodni.”

                1919-ben Bratianu, az oláh miniszterelnök lemondott, mivel nem akarta a felelősséget magára venni e kisebbségi jogok megadásáért. Az első, 1923-as oláh alkotmány nem fogadta el a kisebbségi jogokat és nem is lett törvénnyé. E törvény elutasítását azzal indokolták, hogy elfogadás esetén az országot nemzetközi felügyelet alá helyezné. (Raffay, 15) Vajon a Szövetséges Hatalmak miért fogadtak el ilyen nyílt antidemokratikus magatartást, és az alapvető emberi szabadságjogok megtagadását? Miért adták nekik Erdélyt, amikor nem akarták aláírni az Egyezményt? Minden utód-állam ellenezte kisebbségeinek e szabadságok megadását. Amikor végül is rákényszerültek az aláírásra, azt sohasem tartották be. Céljuk volt elgyengítésünk, kiirtásunk vagy beolvasztásunk. Elérték azt is, hogy megcsonkított, kifosztott hazánknak háborús kártérítést kellett fizetnie. Hazánkat nemzetközi ellenőrzés alá fogták. Katonaságunkat állandóan ellenőrizték, és megsértették szuverenitásunkat. Ezért a Békeparancs természetszerűen előidézője lett a második világháborúnak.

                A Párizs-környéki békék és a kisebbségi egyezmények, a Népszövetség létrehozása megteremtette az alapot, hogy az utód-államok az elkövetkezendő időkben éppen úgy, mint az egykori „elnyomó” magyar királyságban, biztosíthassák a nemzeti kisebbségek jogait, a nemzetközi béke érdekében. Ha az utód-államok az itt kihangsúlyozott követelményeket nem hajlandók biztosítani, ez feljogosít bennünket egy meg nem alkuvó határkiigazításra. (Raffay, 15)

                Megismertettük a magyar tragédiát, az elkövetett igazságtalanságokat és azt a tényt, hogy Magyarország volt, Svájcon kívül, az egyetlen állam, amely évszázadokon át megadott minden kedvezményt kisebbségeinek. Magyarországon élő kisebbségek sohasem érezték, hogy elnyomták őket. Az állítólagos „elnyomást”, a kezdetben csak egynéhány értelmiségi hirdette, szította, amely aztán az elszakadáshoz vezetett. A magyarellenes propaganda-hadjárat tudatos és a Habsburgok által irányított politika volt. Minden arra összpontosult, hogy bizonyítsák: magyar uralom alatt az élet a kevert lakosságú területen kibírhatatlan. Ezt azért tudták elhitetni a nyugati politikusokkal, mert azok magyar történelmi ismerete, enyhén szólva, nagyon hiányos volt, és semmit sem tudtak vármegye-rendszerünkről. Nem vitás, hogy voltak hibák de ezek nem voltak nyilvánvalóbbak, mint bármelyik más európai országban. Mi tudunk időnkénti csángó magyar, bolgár, török, rác, oláh és albán mozgolódásról és komoly gondok voltak magyar-horvát kapcsolatokban is. Magyarország független társországa, Horvátország nem engedélyezte a magyar közösségi iskolák létezését. Ezért kénytelenek voltunk az úgynevezett nem hivatalos „juliánus iskola” bevezetésére.

                Ezen kívül, Európában, még volt bőven más példa arra, hogy a kisebbségek nem használhatták nyelvüket. A bretonok és a baszkok Franciaországban, az örmények, görögök, kurdok és arabok Törökországban. Mindez feledésbe ment, mert közöttük nem volt egy olyan hármas, mint Masaryk, Benes és Stefanik, akik követelésüket a sajtó támogatásával fenntarthatták.

 Dr. Palotás Zoltán megállapítja, hogy van még egyéb tényező is, amit érdemes felidézni. Meglátása szerint a történelemírás alapszabálya az, hogy a történész egy kor eseményeit mindig a körülmények figyelembe vételével kell, hogy feljegyezze. Például, ha most azt írnánk, hogy Történelmi Magyarországon kisebbségi elnyomás volt, akkor ezt a jelenkor szemléletével bírálnánk, de az elmúlt időben, amikor ez talán végbe ment, nem tekintették elnyomásnak, mert szélesen elfogadott gyakorlat volt.[3]

                Az új, nemzeti államok megalakulását nagyban elősegítette I. Károly császár, (IV. Károly magyar király) 1918. október 16-i kiáltványával, elismerve abban az osztrák nemzetiségek jogait, és autonóm államok megalakulását a Monarchián belül. Röviddel a kiáltvány után az olasz támadás nem várt sikereket eredményezett, mert a Monarchia  hadereje, a magyarokat is beleértve, ekkor már visszavonulásban volt. Ugyanakkor a francia-szerb haderő áttörte a balkán-macedóniai frontot. Ez a nem várt katonai siker – az egyébként jóhiszeműen kiadott – kiáltványtól felbuzdult kisebbségi vezetőket még merészebb követelésre bátorította. Magyarország felosztása előtt a rumán királyi hadsereg, a cseh légió, a szerb katonaság, mind átlépte az előterjesztett demarkációs határt és minden irányból elfoglalták Magyarország területeit. Ez a megszállás okozta hazánk feldarabolását. Az utód-államok mind követelték „kijáró jussukat”, így kezdték kiterjeszteni újonnan alakult államaikat. Már köztudott volt, hogy egy évvel a Békeparancs megkötése előtt, a döntés már megtörtént. Minden ellenvetést, minden magyarázatot, vagy bizonyítékot, amit bemutattunk, a szuverén történelmi joggal együtt, mindent figyelmen kívül hagytak. A nagyhatalmak a Kárpát-medencében figyelmen kívül hagyták Wilson doktrináját, az önrendelkezési jog alkalmazását.

                Figyelembe kell venni azt a tényt, hogy Karintia, Szilézia, Kelet-Poroszország, Schleswig-Holstein, ahol a nép fegyvert vett kezébe, és így követelte önrendelkezési jogainak elismerését, elérte célját.

                Az elcsatolt területeken az önrendelkezési elvet megtagadták Masaryk, Benes  propagandája eredményeként, és azért, mert Magyarország vesztesen jött ki a háborúból; a két forradalom: az 1919-es kommunista és ennek reakciója a fehér forradalom következtében a magyarok harca és ellenállása elgyengült. Túl gyengék voltunk ahhoz, hogy jogainkat érvényesíthettük volna.

                Az utód-államok a győztesek jogainak tudatában mindent elkövettek hatalmuk erősítéséért. Azonnal megkezdték az odakerült magyarok kitelepítését, sőt ezt már az Egyezmény hitelesítése előtt elkezdték. Ezt az eljárást követték a szerződés ratifikálása után is, mert meggyőződtek arról, hogy a Népszövetség  tehetetlen.

                A Történelmi Magyarország területén, a Magyar Államvasút (MÁV) legfőbbképpen magyarlakta és ipari vidékeken haladt át, összekötve a magyar városokat. Trianonban, az Antant felismerve a vasút és úthálózat jelentőségét, különös figyelmet szentelt arra, hogy e stratégiai fontos utakat és vasúti hálózatot az utód-államoknak juttassák. A döntéskor ezek megszerzése volt a lényeg és nem az igazságos kisebbségi határkijelölés. Az utód-államok érdeke került előnybe. Az ezeréves ország fennmaradásának sorsa nem aggasztotta a nagyokat.

A keleti határszélen a Nagyalföld vásárvonalának kialakulása szolgáltatta az Alföldön és a hegyekben élők szükségleteinek ellátását. Ez volt az a terület, ahol városok létesültek, ahol a hegylakók beszerezhették mindazokat a termékeket, amelyeket az Alföld, és az iparvidék szolgáltatott. Az Alföld népe pedig hozzájutott a fa, szén, só beszerzéséhez. A vasutat e háztartási kereskedelem céljára építették, amely egyaránt szükséges volt az Alföld és a hegyvidék népének megélhetése szempontjából.

Egyáltalán nem véletlen, hogy a trianoni határok legtöbb esetben párhuzamosak a vasútvonallal, amely tudjuk, hogy egyezik a vásárvonallal is. Ez a vasútvonal most Rumánia, Csehszlovákia vagy Jugoszlávia tulajdona. Ezeknek birtoklása felmérhetetlen előnyöket adott az új műállamoknak, három oknál fogva:

1.         A mi részünkre közlekedési zavarokat okozott. Nagy területek váltak közlekedésileg elérhetetlenné.

2.        A vásárvonal megszűnésével ezek a területek elvesztették jelentőségüket.

3.        Sok idő és pénz kellett új utak és vasutak építésére. Hazánk nem rendelkezett kellő anyagiakkal. (Palotás 37-56 old)

A Felvidéken 1920-ban a tótok és magyarok élesen elszigetelődve éltek egymástól. Dél Szlovákiában még ma is létezik egy nagy magyar közösség. Csak Nyitra és Kassa városokban és külterületein volt kevert a lakosság. Ha a nemzetiségi határon húzták volna meg a trianoni határt, és nem a csehszlovák „szükségnek” megfelelően, akkor Pozsony (Bratislava), Nagyszombat (Trnava) és a Kisalföld északi sávja, Nyitra (Nitra), Aranyosmarót, (Zlatémoravce) valamint az ezek körüli terület mind magyar maradt volna. „Nagylelkűen” minden utód-államnak odaajándékozták vasútvonalunkat. Pozsonyt odaadták Csehszlovákiának, annak ellenére, hogy az 1910-es népszámlálás szerint a tótok csak egy hetedét adták a város összlakosságának, még tót neve sem volt e városnak. A tótok a várost a német Pressburg után nevezték „Prespurk-nak”. Maguknak követelték Pozsonyligetfalut, amelyet az Antant először nem adott oda, mivel azt Ausztriának szánták. E falu megszerzéséhez nagyon ragaszkodtak; ennek érdekében Masaryk lemondott még Csallóköz elcsatolásáról is, hogy ezzel kielégítsék az osztrákok igényeit. Benes  közbelépett és mindkét területet Csehszlovákia javára íratta. Az Antant azzal a feltétellel járult hozzá, hogy a Békeparancs 51-es cikkelye szerint Csehszlovákia nem helyezhet katonai támaszpontot a pozsonyi hídfőhöz. Betartották ezt az egyezményt a csehek valaha is? 1946-ban, a párizsi békeértekezleten a csehek maguknak követeltek még öt magyar falut, hogy Pozsony külterületeit magukénak tudhassák. Hármat az ötből megkaptak. Nagyon érdekes, hogy Csehszlovákia nem követelt osztrák falvakat Pozsony körüli területének kiszélesítésére, pedig az osztrák területek közelebb helyezkednek hozzájuk. Dr. Palotás felteszi a kérdést, a csehek számára valóban Pozsony külterületének kiterjesztése lett volna a cél; és mindjárt feleletet is ad: ez nem lehetett, mert 1947-es határkiigazítás mást bizonyít. Ez az újabb határkiigazítás 40-60 km mélyen, 22 km szélességben behatol egy egységes magyar nyelvterületbe. Ekkor megkapták a Duna mindkét oldalát, nagy stratégiai előnyt szerezve, ennek kihasználásával meg is építették a Duna-Nagymarosi gátat, amely egy örökös veszedelmet jelent számunkra. (Palotás, 49-50) Nemcsak a gátszakadás vagy szabotálás veszélye áll fenn, hanem az ekológiai behatások, amelyek összhatása veszélyesen csökkenti a talajvíz szintjét, szikesedést idéz elő olyannyira, hogy kiszáradhatnak a világhíres gyógyforrásaink. E terület megszerzésével oly közel kerültek fővárosunkhoz, hogy ez már önmagában nagymérvű veszély.

Meg kell említeni azt a tényt, hogy e falvakat és Csallóközt Csehszlovákia Sztálin javaslatára kapta. A Bécsi Döntést ugyanakkor, ahol bizonyos területeket visszakaptunk, érvénytelenítették, arra hivatkozva, hogy Hitler és Mussolini határozatai voltak. Sztálin ugyanolyan, sőt nagyobb háborús bűnös volt, mint Hitler – mert összehasonlíthatatlanul több embert öletett meg, mint Hitler – akkor miért nem lehet az ő döntéseit, amelyeket a párizsi békeértekezleteken érvényesített, megváltoztatni? Sztálinnak az volt a terve, hogy a szovjet befolyást nyugatabbra vigye, a Dunát fő víziúttá fejlessze, mindezt a pánszláv befolyás érdekében. A Szovjetunió megbukása után Szlovákia megvalósította ezt a Sztálin sugallta pánszláv víziútat, a Nagymarosi gát és a Duna elterelésével. Mi magyarok követeljük a sztálini, Párizs-környéki béke megváltoztatását és a Duna visszaterelését eredeti medrébe.

    Hokky Károly egy jó példával szolgál a csehek gondatlan, rosszul tervezett erdőirtásáról, amely Kárpátalján történt. Erdőirtás következtében a szél elhordta a hegyoldalak talaját, a csupasz sziklákról az esővíz gyorsan leszaladva katasztrofális árvizet okozott 1933-ban, különösképpen a magyar lakta területeken.[4] (És legújabban 2001-ben)

        Dr. Raffay Ernő tárgyalja az igazságtalan magyarellenes trianoni döntést, amikor a Szövetséges Hatalmak engedték az utód-államoknak elfoglalniuk hazánk legnagyobb részét és a megszálló hadak rögtönítélő bíróságot alkalmaztak a magyar nép ellen. Bottal vertek bennünket, kizavartak házainkból, kényszermunkára osztottak be, szabadon raboltak, mindent a demokrácia nevében. A következő ismertetéseket Dr. Raffay könyvéből merítem – Magyar Tragédia 75 éve, Budapest 1996.

        A megszállók minden elfoglalt területet, és amit ott találtak magukénak nyilvánítottak. Magyarország 35 000 katonai erejét, amely alig volt elégséges a rend fenntartására, a környező államok a lehető legnagyobb létszámra emelve vették körül (Jugoszlávia 185 000, Rumánia 278 000, Csehszlovákia 162 000). E hadseregek a kor legújabb francia fegyvereivel voltak felszerelve. Magyarországnak nem engedélyezték a repülő használatát, sem gyártását. Rumániának ekkor 773 repülője volt. A cseheknek 546. Raffay tanár úr szerint látható, hogy ki volt a támadó. Az utód-államok nemcsak, hogy bebiztosították magukat a sok lopott dologból, hanem emellett létrehozták a kisantantot is, Rumánia Szerbia és Csehszlovákia részvételével. Úgy irányították cselekedeteiket, politikai döntésüket ellenünk, hogy teljesen elszigeteljenek. A tudatos hatalmi helyzetben sem tudtak megnyugodni, mert tudták, hogy népünk sohasem fog belenyugodni megszégyenítésünkbe, igazságtalan megcsonkíttatásunkba, s előbb-utóbb jogosan követelni fogja a határ kiigazítását.

        Sikerként jelenthetjük ki, hogy Magyarország külpolitikája háború nélkül szerzett vissza területeket 1938-1940-ben. Ezt a külpolitikai magyar sikert támogatta igazságunk hirdetése és az új politikai helyzet. Magyar szempontból volt hiba is a sikerben: az, hogy politikusaink túl óvatosak voltak. Nem éltek a kínálkozó jó alkalmakkal. Mindig a Szövetséges Hatalmak elismerését, jóváhagyását várták. Egy ilyen, vissza nem térő alkalom volt 1920-ban, amikor feladták az általunk uralt Burgenlandot, egy bizonytalan kimenetelű velencei tárgyalásért. Nem állították az Antant-hatalmakat egy befejezett tény elé, mint annakidején az utód-államok. Kormányunk megint csak elmulasztotta az alkalmat, amikor Millerand felkért bennünket Lengyelország részére nyújtandó katonai segítségre.

        1920-ban az utód-államok megkezdték egyneműsíteni az elvett területeket, mert úgy gondolták, ez az egyetlen mód arra, hogy az elcsatolt területek véglegesen tulajdonukban maradhassanak. Erőn felüli vállalkozás volt, mert a kulturális, gazdasági, műveltségi szint nagyon különbözött e területeken. Raffay említi, hogy a cseh és ruszin gazdasági szint szinte áthidalhatatlan. Rumániai Bánság gazdaságilag messze Besszarábia előtt van. Jugoszláviában a helyzet ugyanez volt. A magyar Bácska és Horvátország messze elhagyta Dél-Szerbiát és Koszovót. Kultura és civilizáció tekintetében a csehek messze fölötte álltak a tótoknak és rumánoknak. Az erdélyi székelyek, magyarok, németek és oláhok sokkal műveltebbek voltak, mint a Regát-hoz tartozó oláhok. Vallásilag ugyancsak nagyon megosztódtak. Rumániában az uralkodó vallás a görög katolikus egyház volt. Az elcsatolt területeken pedig a római katolikus, evangélikus, református és unitáriánus. 1920-tól kezdve, a görög katolikus került előtérbe, nemzeti támogatás segítségével. Az egységes pénz megteremtése is nagy nehézségbe ütközött, mert Besszarábiában a rubel, Rumániában a leu és magyar területen a korona volt használatban. Ezen pénznemeket egységesíteni kellet leu-ra, ami meg is történt a leu előnyére. Jugoszláviában a vallási helyzet hasonló volt. Itt a különböző világvallások érintkeztek, mint az Iszlám, Római és Görög katolikus. Sok nehézség és akadály jelentkezett egy homogén állam kialakítási kísérlete során. Ennek következtében a lakosság nagyfokú üldözést szenvedett és sok új törvény elfogadásába kellett beletörődnie. Ez az oka a napjainkban is végbemenő népirtásnak. (Raffay, 10) Az Országos Menekültügyi Hivatal jelentése szerint 1924 nyarán 197 035 magyar hagyta el a rumánoktól megszállt Erdélyt, 106 841 magyar Szlovákiát, és 44 903 Jugoszláviát. Minden nélkül, összesen 348 779 menekült érkezett Magyarországra, csak egy kis batyuval a hátán. A kifosztott, megcsonkított ország nem tudott segíteni, hajlékot adni e szerencsétleneknek, így aztán marhavagonokban találtak ideiglenes menedéket, amely több éves leírhatatlan szenvedést jelentett a családoknak, télen a kegyetlen hideg, nyáron a fullasztó meleg; mindezen túlmenően az évszázados múlt, vagy akár egy emberöltő munkája eredményének elvesztésének tudata, a kilátástalanság fokozta a szenvedést, a megaláztatást. Visszaemlékezés az ősi földre, a szeretett városokra, mint Pozsony, Kassa, Újvidék, Kolozsvár, Nagyszombat, ahonnan kiüldözték őket, nem hozott enyhülést, csak még több reménytelenséget. A szenvedésért, megalázásért, elkobzott javakért, ez ideig még mindig nem kaptak e családok leszármazottai semminemű kártérítést. Petrichevich így nyilatkozik e menekült csoportról: „Számbelileg jelentékeny nemzetcsoport, melynek különös jelentősége van amiatt, hogy tagjai nagy részben az értelmiségi középosztályhoz tartozók, kik államhűségből lettek bujdosókká, továbbá hadifogságból visszatért rokkantak, katonák, diákok. Valamennyien elkeseredett emberek, kiknek eddigi életük, számításuk, takarékosságuk, társadalmi pozíciójuk veszett kárba. Egzisztencia és otthon helyett vagonlakás, tömegszállások nyomorúsága fogadta őket. Vesztenivalójuk alig maradt más, mint hazafias érzésük.” (Raffay, 16) A megszálló kormányok célja a magyarság kiirtása lett. A magyar békedelegáció román és cseh visszaélések című XII. számú jegyzékének 10 mellékletében idézték Iuliu Maniu szavait: „Erdélynek elrománosítása a legsürgetőbb és legközelebbi cél, amely nem ismer sem demokratikus,  sem önkormányzati,  sőt még kiváltsági akadályokat sem.” (Raffay, 16)

        Csehszlovákiában Benes annyira soviniszta volt, hogy a tótoknak beígért autonómiát figyelembe se vette, a tótokat a csehek egyik törzsének hirdette meg. Az utód-államok társadalma dugig volt elfogult soviniszta imperialista politikusokkal, mint Benes, Maniu, Pasics, Bratianu és a többiek. Befolyásuk alatt a kisebbségeknek még lehetőség sem adatott arra, hogy megkapják az őket megillető emberi alapjogokat. Csehszlovákia megalakításának idején a tótok azonnal megkezdték a déli területek szlovákosítását, tótok ide telepítésével. Erdélyben az 1920-as években az ott élők sok millióval több adót fizettek, mint az egykori rumán királyság lakosai. Ó Rumániában az adózás 28.4%-al emelkedett, ugyanakkor Erdélyben 72%-al. Egyes erdélyi székely területen 76-86.5% és 110%-al. Ezzel a rumán politikával szegényítették el a székely-magyar lakosságot, és így próbálták őket az ország elhagyására kényszeríteni. 1910-ben a magyar iparosok százalékos kimutatása 18.7%-ot mutatott. Tíz évvel később alig maradt magyar iparos. Erdélyben, 1930-ban, a magyar kisiparosok forgalmi adója négyszeresére nőtt. Az összes műállam országaiban kizárólag csak az uralkodó nép iparát támogató hitelpolitikát vezették be. (Raffay, 19) A magyar hirdetőtáblákért nyolcszor annyit kellett fizetni, mint a rumán nyelvűekért. Senki sem vitathatja e törvények magyarellenességét. Azt is meg kell említenünk, hogy Csehszlovákiában az állami alkalmazottaknak fel kellett esküdniük az új államra és annak vezetőire. Ez azt jelentette, hogy megélhetési szempontból kényszerülve a családapa felesküdött az államra, s attól fogva az egész család csehszlováknak számíttatott. Ez a módszer ellenkezik a Hágai Egyezmény 45. cikkelyével, (XXIII. jegyzék, 10 melléklet), amely kimondja: az ellenségnek tilos „a megszállott terület népességét hűségeskü letételére kötelezni.” (Raffay, 20)

        Jugoszláviában államosították az elemi iskolákat és így majdnem minden magyar elemi iskolát beszüntettek. Csehszlovákiában a kultuszminiszter rendeletével, röviddel az 1921-es iskolaév befejezése előtt Pozsonyban betiltatta a magyar nyelv iskolai használatát, és május 15-étől kezdve a cseh nyelvet kellett alkalmazni. Ez időszakot ismétlő tanfolyamnak nevezték el. A tanulók legtöbbje távol maradt az „oktatástól”, mert nem értették a cseh tanítók nyelvét. A lakosság felháborodása következtében a hivatalosak ígéretet tettek a német és magyar nyelv használatára. Ne feledjük, hogy ekkor Pozsonyban a lakosság nyelve nem tót, hanem német és magyar volt. Gróf Apponyi Albert írja, hogy magyar tanárok és nagy tudással bíró értelmiségiek kényszerültek legalacsonyabb fizikai munkára. Az egyház segíteni akart, de ebben megakadályozták. Így aztán a magyar egyetemi hallgatók, diákok, és tanárjaik másodrangú polgárokká alacsonyodtak. Csak Kolozsvárról több, mint kétezer tanítónak kellett elhagynia a várost. Jugoszláviában a rác nyelvet tették meg a tanítás nyelvévé. A magyar nyelvet csak az elemi iskola első négy osztályában engedélyezték. 1924-ben Rumániát kulturális zónákra osztották. Ez azt jelentette, hogy mindazon megyék területén, ahol magyarok és székelyek éltek nagy tömegben, az oláh nyelvet, mint az oktatás hivatalos nyelvét vezették be. Az oláh tanítók, akik elfogadtak egy állást e helyeken, 50%-kal magasabb fizetést kaptak, mint bárhol másutt, plusz három hónapi fizetést az ideköltözés költségére, kedvezményt az előléptetésre és tíz hektár földet. Ezzel tették kedvezővé az oláhok betelepítését magyar községekbe, hogy megtörhessék a magyar egységet. Raffay után idézem Bíró Sándort:

 „1934 júniusában, a 6 református főgimnáziumból összesen 85-en álltak vizsgára és ezek közül csak 13 kapott a sikeres vizsga után érettségi oklevelet, azaz a román vizsgáztató tanárok a református magyar jelölteknek közel 85%-át elbuktatták. A marosvásárhelyi gimnázium 19 tanulója közül egyetlen egynek sem sikerült a vizsga, a kolozsvári református kollégium 23 tanulója közül pedig mindössze 4-en tettek sikeres érettségit. Nem volt sokkal jobb a helyzet az őszi vizsga idején sem. Ekkor a kolozsvári kollégium diákjainak 87.5%-át, a kolozsvári leány főgimnázium 66.66%-át buktatták el, ugyanakkor azonban a zilahi református kollégium valamennyi előállított diákja elbukott. Az 1935 évi júniusi vizsgán a kolozsvári kollégium előállított növendékeinek 90.1%-át, a sepsiszentgyörgyi református kollégium növendékeinek 90%-át buktatták el.” (Raffay, 24)

                Nem kellett minden magyar iskolát megszüntetni, megtalálták a módját, hogyan lehet a magyar előremenetelt megállítani. Az itt sorolt magyarellenes tények felidézése után, ugye nem véletlen az, hogy emlékezeteink még most is Trianonba visznek és minden bajunk okozóját Trianonban látjuk? Megmaradásunk záloga Trianon revíziója. Pop Ghita, egy oláh politikus 1929-ben megjelent cikkében írta: „A magyar uralom alatt a román és szász középiskolákban magyar nyelvet csak tantárgyként tanították, míg a többi tárgyak előadása az illető iskola tanítási nyelvén történt, kivéve a magyar irodalom történetét a középiskolák utolsó két évében.” (Raffay, 24-25)

                Pop Ghita továbbá ezt nyilatkozza: „Én is a régi Magyarországban tanultam, egy román lyceumban és az érettségi vizsgámat az összes tárgyakból román nyelven tettem le, kivéve a magyar nyelv – és irodalmat. Lehetetlenség az, hogy mi kevesebb jogot adjunk a kisebbségeknek, mint amennyi jogunk nekünk volt a magyar uralom alatt.” (Raffay, 25)

                A sajtónak ugyanaz lett a sorsa, mint az oktatásé. 1923-ban az alkotmány még kimondta, hogy: „Sem cenzúra, sem pedig a közlemények megjelenésére, eladására vagy szétosztására vonatkozó semmiféle más előzetes intézkedés nem állapítható meg.” (Raffay, 26) Cenzúra magyar területekre már 1928-tól kezdve kiterjedt, 1933-tól pedig, az egész ország területére. Saját alkotmányukat sem tartották be. A gyülekezési szabadságot is megvonták. Az oláh katonai alakulatok ez évben szétoszoltathattak bármilyen gyülekezetet. Egyes helyeken engedély kellett a keresztelési összejövetelre is. Magyar ünnepeken a székely és magyar lakosságot közmunkára irányították. Mind a három utód-államnak nagyon hasonló rendszere volt a kisebbséggé lett magyar nyelve megszüntetésére. 1920-ban az utcákon táblák figyelmeztették a járókelőket kizárólag az oláh nyelv használatára. 1923-ban hivatalos helyen használt magyar szóért botozás járt. Raffay írja, hogy a kisebbségi jogok elismerése ellenére is, Rumániában az első rumán alkotmány kimondja, hogy az ország hivatalos nyelve a rumán. 1936-ban a rumán Nemzeti Liberális Párt értekezletén, a népügyintézés használatára, új törvényt emeltek jogerőre. Ez az új törvény kimondja, hogy bárki, aki a kisebbség nyelvét használja, megbüntetendő. 1938-ban Rumániában a katonai ügyvitel betiltatta a magyar földrajzi nevek használatát. Ennek a szélsőséges soviniszta megnyilatkozásnak vége-hossza nem volt. A magyar művészeti és történelmi tárgyakat, alkotásokat eltüntették, hogy megszüntessenek mindennemű magyar múltat. Zilahon, Fadrusz János Wesselényi-szobrát összetörték. Szatmárnémetin, Szt. István és Szt. László szobrainak is ez lett a sorsa. Szt. István volt első a világon, aki hivatalosan befogadta az idegen menekülőket, védelmet, kultúrát, megélhetést, adómentességet, és földet adott, hogy fejlődhessenek. Petőfi és Kossuth szabadságharcosok szobrait is ledöntötték.

                Raffay írja, hogy most a „visszafizetés idejében” élünk. Németország és már Magyarország is többszörösen megfizette a zsidó kártérítést. Már Amerikának is megfizettük a második világháborús költségeit. Mi mikor nyújtjuk be kártérítési kérvényeinket? Az 56 kincses vagont az amerikaiak mikor juttatják vissza? Az utód-államok mikor fizetnek a Trianonban elszenvedett fájdalmakért és az elrabolt felbecsülhetetlen kincsekért? (Raffay, 28)

                Oberding József György, 1930-ban, az elkobzott javakat 41 660 837 490 leu-re becsülte, amely 40 millió angol fontnak vagy több mint 200 millió dollárnak felel meg. Az 1937-1939-es gazdasági törvényekből származó magyar veszteség hozzávetőlegesen 15 milliárdnyi összeg. Csak a rumánok általi megkárosításunk, a különböző társadalmi rétegek veszteségeinek összesítése szerint 56 milliárdnyi leu, azaz, 56 milliónyi angol font, vagyis 300 millió dollár. Ez az összeg egyenlő az 1945-ben Magyarországra kirótt kártérítés kötelezettségével. Ez a veszteség, mint ahogy írtam, csak Rumánia felől ért bennünket, ebbe még nincsenek beleszámítva a többi elcsatolt területek veszteségei. Amikor e számokat nézzük, nyilvánvaló, hogy miért követeltük és követeljük a határkiigazítást. Ezt azért is követeljük, mert több darabbra tőrt össze a Trianonban létesített műállamok szorító gyűrűje, a kisantant megbukott, Csehszlovákia belső ellentét miatt szétesett, ugyanígy Jugoszlávia is.  Az a vád, hogy 1938-1941-es területrendezés érvénytelenné vált, mivel Hitler segítségével és a mi kérésünkre jött létre, nem más, mint az igazság arcúl csapása.  Tény az, hogy a nagy háborúban válságba jutott szomszédaink, maguk az utód-államok vezetői kérték a trianoni határok fölűlvizsgálását.  Az új országhatár kijelölése német és olasz döntőbíráskodás folytán jött létre.  A II. Bécsi Döntés határozatát a német külügyminiszter, Ribbentrop, kényszerítette rá a magyar küldöttségre, Teleki Pálra és Csáky Istvánra.  Az erőnek hatására fogadtuk el a hadviselő hatalmak döntőbíráskodását.  A kényszer elfogadása nem bűn, mert ez magában bizonyítja az ártatlanságot.  Az idegen uralom alá kényszerített magyar nép nem hajlandó végleg beolvadni és szülőhazáját sem kívánja feladni.