BOTOS LÁSZLÓ

EGY ISTEN - EGY HAZA

Trianon kérdés mai megítélése

Az utóbbi idők, magyarul beszélő kormányainak minden vágyálma, minden baj orvoslása az Unióba való belépést tartja az egyetlen megoldásnak.  Sajnos, a félrevezetett, az így tudatlan magyar nép, ennek hitelében, nagyobb számarányban önmaga ellen, a magyar nemzet kipusztítását, állami szuverenitásának, függetlenségének elvesztését jelentő, ördögi kozmopolita világuralomra törő igyekezet támogatójává vált.  Miért e rohanás az önmegsemmisítés mielőbbi beteljesüléséért?

Hisz, nem nekünk van szükségünk az európai elfogadtatásra.  Nyugatnak van szüksége ránk központi elhelyezkedésünknél fogva, és termékeik felvásárlása végett.  Ezért is követelésekkel, feltételekkel tárgyalhatnánk, ha lenne aki képviselné Népünket.  Az Unión kívül is van, és lesz létezés, ahol a parancs nem Brüsszelből fog jönni, hanem az Unión kívüli szabad nemzetek gazdasági egyesülésének érdekét szolgáló független nemzeti kormány hatóságaitól. 

Az USA, amely példaképpé lett az egyesülés létrehozásához, az többnyire földvásárlás, California, Mexikótól való kisajátítás, a Manifest Destiny szellemében, önkéntes csoportosulás, egységesítéseképpen alakult ki.  Az egyesülés idejében, mondhatnám teljesen műveletlen népi települések összességéből.  Európában a nemzetek kultúrája, népszokásai, nyelve két évezredre nyúlik vissza.  Ez idő alatt a beidegződött népi szokásokat, nem lehet hatalmi szóval megváltoztatni, hogy súrlódás, mondhatom drasztikus emberjogi nemzetiségi sérelmek ne következzenek be.  Erre világos példát adott, a levitézlett Szovjet-unió.  Egy ilyen sok nemzetiségű állam fenntartása csak diktatúrával, népek, nemzetek elnyomásával, kiirtásával tartható fenn.

Már az Unió megalakulása előtt privilégiumok, kedvezmények, elsőbbségek kikövetelésének harca adja a vitát, az egyenlő elbírálás, egyenlő jogok, egyenlő érvényesülés kitárgyalásakor.

Miért érdemel Franciaország több jogot?  Csak azért mert népesebb?  Mit tett Európa és a keresztény világ érdekében, védelmében? 

Száz évvel honvisszafoglalásunk után II. Szilveszter Pápa Krisztus Impériumába sorol bennünket.  „Miénk – írja – miénk a Romai Birodalom, erőt ad gyümölcshozó Itália, katonát adó Gallia és Germánia, s nem hiányzik nálunk a szkíták hatalmas királysága sem.  A miénk vagy Cézár, a rómaiak császára is és Augusztus, aki a görögök fejedelmi véréből származol, császárságoddal a görögöket felül múlod, örökség jogán a rómaiaknak parancsolsz, elméddel és szavaddal pedig mindkét nép felett állsz.” 

Ez bizonyíték, hogy már egy száz év ittlétünk után európai császári nemzetek, vagyis nagyhatalmak közé emeltettünk. 

Thietmár merseburgi püspök, aki kortársa volt Géza fejedelmünknek, Krónikájában így írja le eleink megtérését.  „Gyécse, bár keresztvíz alá hajtotta fejét, sőt népét erőszakosan – kardja vértől párologva – kényszerítette a nyugati papok keresztelő medencéihez, mégis Ő maga tovább csak áldozott keleti ősei pogány isteneinek. S amikor ezért egyik papja megfedette, azt válaszolta: ’Elég gazdag és hatalmas vagyok ahhoz, hogy két istennek áldozzam’. . .”

Ezer esztendőnk távlatából nézve, Géza cselekedete tragikus valósággá vált nemzetünk sorsában.  Mert nagyon sokszor kellett nekünk egyszerre áldozatot hozni Kelet és Nyugat részére.  Bizáncnak, Romának, császárnak és baziléusznak, germánnak, mongolnak, szultánnak, királynak, kereszténynek, mohamedánnak, Európának és Ázsiának.  Ahhoz, hogy ezt egy évezreden át tehettük Európa és a kereszténység védelmében, valóban nagyon erős, gazdag, hatalmas népnek kellett lennünk.  Amíg mi vérünket ontottuk a két idegen szellemiségű kultúrájú császárságok ellen, addig Nyugat-Európa nemzetei békében művelődhettek, népesedhettek.  A magyarnak pedig két ellenséggel kellett küzdenie „a Nyugat vallás rokon, de idegen fajaival, a kelet mohamedán de fajtestvéri nemzete ellen”.  Országunk választhatta volna bármelyik oldalt, mindenképpen a győztes oldalon lett volna. De hite nem engedte a világhatalmú testvérnéppel való egyesülést.  Nemzetünk, ha rákényszerült a török barátságra, azt mindig a szükség parancsára tette.  Nem úgy, mint a francia legkeresztényebb király, XIV. Lajos.  Sokszor megpróbáltuk az igát lerázni, bízva a keresztény világ szolidaritásában, de igazából a német császárság segítségében. IV. Béla királyunk írja: „Akikkel Krisztusban testvérek vagyunk nem törődnek velünk.”

A fiatal huszonegy éves II. Mohamed Szultán ült a török világbirodalom zenitjét elérő trónján, amikor 1453, május 29-én, a szultán beveszi a bevehetetlennek hitt várost.  XI. Konstantin közkatonaként harcolva elesik a város védelmében.  II. Szuleimán három nap és három éjjeles szabad rablást engedélyez, a mámorban úszó janicsároknak.  „Az evangéliumok mondhatatlan értékű arany iniciálés codexeit szét szaggatják.  Mindent felégetnek.  A törökök ürü húst sütnek a kéziratok tüzein.”  „A nép a mészárlás elől Sóphia szent Azilumába menekül, de a diadalittas török katonák rájuk törik a templom kapuit, s a tömjén illatos falak között, felkoncolják az aggokat, rabszíjra fűzik a gyermekeket, a fiatal nőket az oltáron gyalázzák meg, vérrel és szörnyűséggel mocskolva be a megszentelt köveket. Az utálat iszonyatává lett Sóphia temploma.” – panaszolja Pharanza.

Majd Mohamed a főoltáron elmondja a „namaz-t” a hálaadó imát, s ezzel mecsetté avatja a keresztény építészet egyik legremekebbjét. 

Mohamedben még jobban felgerjed, az Allah-tól származó rendelet, a világuralom megteremtésének heve.  E rendelet önmagára tulajdonított küldetés hitele ambíciója tizenkét ország és kétszáz város elfoglalásában teljesedett ki. 

Ez ellen a félelmetes, keresztényellenes erő megfékezésére Nyugatról nincs segítség.  III. Calixtus Pápa igyekezete, csak legfeljebb 2-3,000 idegen harcost mozgósít.  600 bécsi diák és 200 cseh, félezernyi lengyel és a pápa által küldött 150 fegyveres.  Ez volt Nyugat, önvédelmükre küldött segély osztaga.  Hunyadi János a szultánt 150,000 és 300 ágyú ellenében, a tudományos kutatás megállapításai szerint 50,000-55,000 fős haddal tönkreverte.   Elfoglalva teljes ágyú állományát.  A török veszélytől megszabadított nándorfehérvári győzelem (Belgrád) emlékére, Calixtus Pápa elrendelte a déli harangszó, e magyar győzelem örök idejű emlékezetét. Ez a tett önmagában nem elég ahhoz, hogy egyenrangú félként léptünk volna be az Unióba?  (Ha már nem volt lehetőség arra, hogy az Unióba való belépést elkerüljük.)

IV. Béla Sixtus Pápához intézett levelében kifejti, hogy a Duna stratégiai fontosságú.  Kárpátok és a Duna Európa kulcsa.  „Minden keletről jövő támadás Európa ellen: itt, a mi országunk földjén dől el, mint ahogy itt dőlt el a múltban s itt fog eldőlni a jövőben is.”  „… Azoknak a váraknak védelmezésére helyeztük a lovagrendet, amelyeket  a Duna környékén építtettünk.” . . . „Mert azon alapszik a mi sokszor kipróbált elgondolásunk, hogy nekünk és egész Európának hasznosabb, ha a Dunát, várakkal megerősítjük: ez ugyan is a szembeszállás vize. . .”   „Hogy ha ezt (a Duna vonalát), ne adja az Isten, de el foglalnák a tatárok, akkor számukra nyitva volna a kapu más keresztény hitű országokba;  egy részt, mert onnan a kereszténység irányában nincsen tengeri akadály, másrészt, mert itt a Duna-Tisza táján sokkal jobban tudják családjaikat és nyájaikat elhelyezni, mint másutt.” 

Mire a megújuló harcok kicsit csendesedtek Hazánkban, nem maradt egyéb, mint romok halmaza. 

De a romhalmak okozatához egyaránt hozzájárult az ellenségeinken kívül még a „német barát” is.  Évszázados hősi harcaink színhelyét, várainkat, amelyeket a Kelet felöli védelem „ellenállás” erősségéért építettünk, és amelyeket a tatár és török meghagyott, császári parancsra sorba robbantatott fel „a német téboly gyűlölet”.

„Hogy még szétzúzva se maradjon emlék az ősöktől megszentelt kövekből, várpalotáink maradványaiból, a betelepített ’hospesek’ égetnek szerte az országban épülő falvaik részére meszet.”

E sorsra jutott Visegrád királyi vára is.  Visegrád vára a Duna mellett az „aqua contradictionis”, az ellenállás vize mentén, annak a védővonalnak volt egyik erőssége, amelynek alapjait IV. Béla 1259-ben rakatott le.  Majd Róbert Károly és Nagy Lajos királyaink fejlesztették és költöztek ide.

Különösképpen ez a terület fenyegetőbb lett a tatár, török, német népek által, és ez a veszély éleződött a Habsburg-ház uralomra jutásával Ausztriában. 

Magyarország tragédiája IV. Béla királyunk idejében (1235-1270) kezdődött.  Babenberg Friedrich, Ausztria hercege, és egynéhány lefizetett magyar főnemes úgy intézték a fejleményeket, hogy a velük rokon kun nép, akik segítségünkre lehettek volna a tatárok elleni küzdelemben, nem kaptak bebocsájtási engedélyt hazánkba, az oknál fogva, hogy nem keresztények.  Így IV. Béla magára maradt a tatárok elleni küzdelemben.  A Mohi csata elvesztése után (1241) Béla királyunk Ausztriába, Babenberg Friedrichhez menekült, aki a magyar királynak minden kincsét elkobozta és három vármegyénket övéhez csatolta. 

Az elorzott területen tíz várat talált.  Megerősítette azokat, ezért a történelemben úgy hívják Őt, mint a Nyugat védelmezőjét a tatárokkal szemben.  A várak megerősítésének célja igazán nem a tatárok visszatartása volt, hanem megakadályozása a kizsarolt területek visszafoglalásának.  Friedrich felajánlotta segítségét Bélának, azzal a feltétellel, hogy az egész ország az ő kormányzata alá kerül, abban az esetben, ha a tatárokat legyőzi, megfutamítja, s ha Béla nem vállalja el a feltételt, akkor kiadja a tatároknak.  A király kénytelen volt elfogadni az ajánlatot, de kis csapatával sikerült megszöknie.  Visszatértekor megtámadta Friedrichet, aki a harcban életét vesztette. 

E rövid történetre azért volt szükség, hogy bemutassam kik azok, akik igazából európaiak és kik azok, akik valóban is tettek, harcoltak, védték Európát, és kik voltak azok, amikor a mindenkori világ legnagyobb pogány katonai hatalmával szembeszálltak és ennek következtében majdnem teljesen megsemmisültek, akkor a keresztény Nyugat egyik erőssége megzsarolja a menekülésre kényszerült Európát védelmező magyar királyt.

E Babenberg Friedrich által kierőszakolt engedmény lett az alapja, amire hivatkozva 1920-ban Nyugat Magyarországot, valódi nevén Őrséget, Burgenland néven Ausztriához csatolták.  Ahhoz az Ausztriához, akinek császára, mint magyar király kényszerített minket az I. Világháború belépésre. 

Az itt elmondott valós történetek alapján, ki az, melyik az az ország, amelyik több jogot, elsőbbrendűséget érdemel az Unió tagállamaként? 

XIV. Lajos, a legkatolikusabb francia király, aki szabad akaratából, öncélúan ösztökélte a „pogány törököt” a Habsburg elleni támadásra, amely így rákényszerült a magyar oltalmazás mellett szembeszállni a törökkel, de ugyanakkor  e harcokat, nem Európa védelmére tette, hanem a magyarság folytatólagos elvéreztetése érdekében, hogy végül is leigázhasson bennünket, vagy az a Magyarország, amely az önvédelem hatására vált időnként török támogatóvá, hogy ezzel ellensúlyozza Országunk, a Habsburgok általi teljes gyarmatosítását, és amely élet-halál harcot vívott saját, és Európa érdekében, két ellenféllel szemben, és akit az oltalmazott hátba támadott segítség nyújtás helyett.   

Németország, mire helyezi több jogosultságát?  Mivel érdemelte ezt ki?  Mi alapon tagadja meg, a demokrácia alapgondolatát, „minden népnek, embernek kijáró emberi alapjogait”?  Az 1920-ban elszakított magyar nép millióitól?  Milyen demokrácia, egyenjogúság az, ahol a népesebb nemzetek több jogot élvezhetnek, mint a számban kisebb, de kultúrában, emberiességben egyenlő, vagy magasabb szinten lévők?  A magyar géniusz szolgálta az emberiség ügyét, ugyanúgy, vagy jobban, mint bármelyik nyugati nemzet. 

A demokrácia népuralmat jelent, de nem a Szovjet-unió népuralmi értelmezése szerint, ahol a kisszámú hatalomra jutottak uralkodtak, a népuralom maszlaga alatt, a nyomorba döntött, jogtalan többség fölött.  A demokratikus választásokon minden polgár szavazata egyértékű, még a miniszter szavazatával is.  E demokratikus elvből kiindulva minden ország, legyen az népes vagy kevésbé népes, egyenlő szavazási jog illet. Ha népes országok több képviseleti szavazatot élvezhetnek, mint a kevésbé népesek, ez az Unióban a mindennemű, örökös elnyomatást, kizsákmányolást valósítja meg, ennek bizonyítéka a Lissaboni Szerződés ismerete. 

Nekünk magyaroknak örök bizalmul kell, hogy előttünk legyen az a bizonyosság, dacára annak, hogy a mi földünknek véres végzete van, mert itt roppant össze a hun, avar, tatár, török világbirodalom, de hol van a Nyugat, Kelet császára, hol van a mongol és mi lett a kétfejű sas birodalmával?  Ne feledkezzünk meg a szovjet hatalomról sem.  Mind azok, akik kezet emeltek ránk, mind elenyészett, minket pedig a mi Istenünk, a magyarok  Istene megóvott. Megfogyva, de létezünk és ez Értekezlettől áthatva megtaláljuk egymás kezét és, úgy látom, ismét merünk magyarnak lenni.

Ebben az amerikaiaktól példázott egyesült uniós demokráciában, az a szomorú valóság fog végbe menni, mint amikor egy lelkileg eldurvult, vagy zavart egyén,  egy ártatlan, védtelen, de hasznos békára lép, és eltapossa azt. 

A kis európai nemzetekre, az Unióban ez a sors vár, a megsemmisülés.  Nekünk pedig, harcolnunk kell a „jus resistendi” jogán.

Egy Isten – egy Haza gondolatához érkeztem.  Hosszas tépelődés után egy vallás általi nép fogyatkozásról kell nagyon röviden szólnom, abban a reményben, hogy még így is az előadás érthető és felvilágosító lesz. 

Az 1863-as kiadású Magyarország Helység Névtárát elemezve, Homonnay Ottó írja, hogy a XVI. századtól az Egyház leírta azon magyarokat, akik a Görög Keleti Egyház hívei voltak.  Ha figyelembe vesszük az 1200 oldalnyi sűrű nyomott helység névtár anyagát, akkor szemünkbe tűnik, hogy a keleti vallású magyarság hány százezret tett ki Trianonban 1920-ban elszakított színtiszta magyar területeken, akik eloláhosodtak, elszlávosodtak, szerbesedtek az egyházak „jóvoltából”.

Dr. Reiner Zsigmond volt az aki észrevette a népfogyatkozás okait, ezért intézkedést kezdett, hogy az egyházak ismerjék el a Keleti Görög Egyházat, hogy ezzel megtarthassuk e vallás követőit a hazának.  Igyekezetében csak addig jutott el, hogy Nagy Dezső, országgyűlési képviselő javaslatára napirendre tűzték a kérdés megvitatását, azaz a Görög Keleti Egyház elismertetését, hogy Gróf Apponyi Albert az akkori vallás és közoktatási miniszter, aki csak azt tudta mondani: „Iparkodni fogok”.  „Iparkodásának”  láthatjuk, Trianon lett a vége. 

Trianonnal oda kell jutnunk, hogy egyházaink mindenkor álljanak ki a magyar népért, még ha az a gyengébb oldalt jelentené is.  Így tudjuk az egy Isten – egy Haza fogalmát megerősíteni, és akkor a Sátán birodalmának kapui sem fog erőt venni rajtunk.    Ne legyen kuruc és labanc.  Mind kettő magyar.  II. Rákóczi Ferenc idejében ha a labancok egyesültek volna, az evangélikus kuruccokkal, akkor most nem lenne Trianon.  Neveljünk fel egy olyan választó fiatal közösséget, akik merik majd vállalni a mindenkori tragédiánk igazságos Trianon elleni követeléseit. 

A francia külügyminiszter, Delcassé, mondta: „Egy nemzet sincs megalázva azzal, hogy legyőzték, vagy ha aláírt – késsel a torkán – egy végzetes békeszerződést. Becstelenné válik azonban, ha nem tiltakozik, ha tönkretételéhez maga is hozzájárulását adja. Nem a vesztés a bukás, hanem a lemondás.”[1]

                                                                                      Botos László

Felhasznált irodalom:

Újházy György:  Európai magyarság, Budapest, 1946

Botos László: Hazatérés, Budapest, 1997

Homonnay Ottó János: A rideg valóság, Hungarian Turul Society, Toronto, 1979

Homonnay Ottó János: Ezer éves haláltusa, Hungarian Turul Society, Toronto, 1975