Dr. ARADI ÉVA

A HUNOK INDIÁBAN – A HEFTALITÁK

TÖRTÉNETE

Dr. Bárdi László:

ELŐSZÓ

Többszörösen megtisztelő feladat e most megjelenő kötet elé bevezető gondolatokat írni.

Mindenekelőtt egyértelmű a szakmai öröm, hiszen olyan tanulmányról van szó, amit csak a közhellyé kopott kifejezéssel lehet érzékeltetni: hiánypótló értékű.

A hunok történetét sokszor, sokan és sokféleképpen megírták már: szakkönyvben és regényben, pontosan és elnagyoltan, tudományoskodó szárazsággal és érdekfeszítő színes stílusban. Egyben azonban valamennyi megegyezett: rendszerint megfeledkeztek a fehér hunokról, akik a történelemformáló népvándorlás során leszakadtak a nyugat felé tartó hun tömegekről.

Elváltak Közép-Ázsiában a testvéreiktől, s előbb délre, majd délnyugatra tartottak, később nagy ívben kanyarodtak az indiai szubkontinens északnyugati területeire, hogy ott évszázadnyi időre teremtsék meg államukat, minek ismerete nélkül India története sem teljes. De nélkülük, pontosabban történelmük ismerete nélkül nem teljes a nyugati világban sem  –s kiváltképpen Magyarországon nem–  az egykor rettegett keleti lovasnéppel, a hunokkal foglalkozó egyetlen mű sem. Ez a könyv most ezt a régi tudományos adósságot kívánja bepótolni, s mindannyiunk szakmai gazdagodására összefoglalja mindazt, amit őróluk tudni kell és érdemes.

A másik öröm személyes jellegű, mert nagyrabecsült munkatársam, közös egyetemi munkánkban nélkülözhetetlen indológus oktatótársam tudományos tevékenységének újabb jelentős alkotásáról van szó.

Jogos személyes büszkeségemet jelentette mindig Aradi Éva összes szakmai sikere, és a pécsi tudományegyetemi közös munkahelyünk súlyát erősítette, amikor indiai folyóiratokban meg erdélyi tanulmánykötetekben megjelent rangos dolgozatait láthattam, magas indiai kitüntetéséhez gratulálhattam, konferenciákon és tanfolyamokon a kitünő előadásait megtapsolhattam. Sokszor tapasztalhattam, hogy Indiában szerzett tudásánál, az elméleti ismereteket teljessé tevő helyszíni tapasztalatainál csak a szerénysége a nagyobb.

E fontos kötet megjelenése alkalmából azonban nem szabad megmaradnunk a tudós szerző személyénél. Valamirevaló előszóban mindig illik a feldolgozott tárgykör néhány kiemelkedő szakmai vonatkozására is utalni, sőt lehetőleg még valami többletet is hozzátenni a műhöz.

Jó alkalom ezúttal a magyarok számára oly kiemelkedően fontos hunok történelmét, pontosabban a történelmükre irányuló kutatások történetét áttekinteni, mert akkor még jobban kirajzolódik előttünk a jelen mű értéke és jelentősége.

Mindenesetre már most, elöljáróban is megállapítható, hogy még mindig érvényes, sőt várhatóan még sokáig az is marad Maenchen-Helfen három évtizede tette megjegyzése: “…különös dolognak látszik, hogy a hunok, még ezerötszáz év után is, oly sok érzelmet tudnak felkavarni[1]…”.

Valóban sajátos, hogy egy rég letűnt nép nem csupán a múzeumok kiállítószekrényeiben él, hanem egy nép lelkében is, ahogyan a hunokra egészen másképpen gondolnak, mondjuk a spanyolok meg a norvégek, meg a magyarok. Másoknak egy kegyetlen barbár nép, nekünk meg valósággal évezredes családtagunk.

Elgondolkodtató, hogy amíg minálunk vérre menő viták tárgya a népeink közötti rokonság ténye vagy alaptalan hiedelme, addig más országok ezt minden vitán felüli tényként kezelik (éppen e sorok leírása előtti percekben olvastam az Arab News cikkét, amiben a messzetávoli  –érthető okok miatt elkeseredett–  szerző teljes természetességgel hivatkozik arra, hogy “a magyarok egyetlen feljegyzett hozzájárulása az emberi történelemhez a hunoké”. Mások ezt magától értetődő dolognak tekintik, mi meg vitatjuk, vitatgatjuk.

Bizony, valóban akad még a hunok történetében sok homályos pont, s fontos feladata a történelemnek és a történetírásnak egyaránt ezek tisztázása, s e könyv is ezt segíti.  (A történelem és a történetírás, e két kategória a látszat ellenére sem azonos egymással, hiszen azonos esemény homlokegyenesen ellenkező módon leírni csupán egyszerű ujjgyakorlat az ellenkező történészi irányzatokat képviselő személyeknek. Ugyanakkor a történelemben és az azt megörökíteni szándékozó történetírásban a tények egyformán együtt vannak jelen a mítoszokkal. Egyiket sem lehet a másik rovására le- vagy túlbecsülni; mindegyiknek saját, helyettesíthetetlen szerepe van.)

A tények, amiknek mibenléte már önmagában is kiválthat rokonszenvet vagy ellenszenvet, attól függően, hogy a pálya melyik oldalán áll a néző. De ugyanígy a tények minősítése, okainak keresése, következményeinek elemzése is csak elméletben képzelhető el a tacitusi “sine ira et studio” nézőpontjából, mert a semmiről sem árulkodó pókerarc inkább a külpolitikusok jellemzője, mint a történészeké.

A mítoszok, amiknek nem csupán hézagkitöltő szerepe van a forráshiányos helyzetekben, hanem a fizikai világon túli elemeket is beemeli a mindennapi életbe.

Mindkét elemnek van tehát létjogosultsága, de szavakban jóval könnyebb kimondani, hogy kettejük helyes aránya adja a valósághű történelmi képet. A helyes arányokat, az árnyalatok mértékét megtalálni már jóval nehezebb, vélhetően a soha véget nem érő próbálkozások műfajába sorolható.

S ez az útkeresés jellemző a hunok történelmének valósághű bemutatására is. Ráadásul ebben a  –számunkra különösen sokatmondó–  feladatban meglehetősen egyoldalú volt a kutatók merítése: meghatározó mértékben építettek a nyugati forrásanyagra, s ennek természetes velejárója volt a keleti, elsősorban a távol-keleti források aránytalan mellőzése. 

Ez a jelenség elválaszthatatlanul kapcsolódik az ázsiai és az európai hunok, pontosabb szóhasználattal a xiongnu-k és a hunok azonosságának, illetve különbségének kérdésköréhez. Ha ugyanis e kettő nem azonos, azaz az ázsiai xiongnu és az európai hun között nincs érdemleges, közvetlen kapcsolat, akkor nincs is szükség azokra a keleti forrásokra, amelyek az előbbiekről szólnak.

E két nép azonossága vagy különbsége az első olyan kérdés, amire kell keresnünk a ma adható hiteles választ. Alapkérdésről van szó, mert erre épül minden további elemzés és magyarázat, s az erre adott válasz már a kiindulásnál is megosztotta az izgalmas tárgykör kutatóit.

Amikor a hunok megjelentek Európában  –alkalomszerű és elsősorban talán felderítési célzatú felbukkanásuk a III. és IV. századra tehető, bár Dionysios Periegetes alexandriai püspök és történetíró már a II. század végére keltezi a megtelepedésüket a Kaspi-tenger térségében.

Egyértelműnek látszik Marcellinus Ammianus írásaiból következtetve, hogy 373–374 körül átjutottak a Volga alsó szakaszán, Jordanes feljegyzése szerint Balamir (Balamber) törzsfőnökük vezetésével a Don folyón is.  Vereséget mértek és leigázták a Terek és a Kuban folyók vidékén élő alánokat. Ezt követően a Dnyepertől nyugatra élő ostrogótokat  –keleti gótokat– rohanták le. A keleti gótok többsége meg is hódolt nekik. A vizigótok  –nyugati gótok–  a vereségüket elkerülendő a Duna folyón átjutva menekültek nyugatra, s az akkor még egységes Római Birodalom határain belül telepedtek le. Később, amikor megjelentek a balkánon, illetve a Dunán átkeltek a hun egységek is, ez már a legyőzött alán és keleti gót csapatokkal szövetségben történt meg.

Egy évtizeddel később, a hunok, pontosabban a hun törzsszövetség megerősödött kelet-európai államisága is tényszerű lett,–  ennek ellenére még mindig teljesen homályos volt az itteniek előtt az eredetük. A keletről érkezett veszedelmes ellenség jelene sokkal jobban érdekelte, sőt aggasztotta Európa népeit, mint a múltjuk.

A korabeli gyakorlat különben sem tett érdemi különbséget egyes népek között, gyakorlatilag egységként kezelte mindazokat, akik valamelyest hasonló viseletben jártak, egymáshoz hasonló életmódot folytattak, hasonló harcmodorral rendelkeztek.

Így lett már Herodotosnál minden nomádok prototípusa a szkíta, majd így lett a bizánci történetíróknál minden keleti lovasnép hun. “…És ugyanabban az időben bejött Konstantinápolyba az avaroknak mondott hunok  furcsa idegen népe…” – írta Malalas[2] az első avar követség megjelenéséről 557-558 táján.

Nem volt ez az elnagyolás kizárólagos európai jelenség. A kínai antik történetírás hasonlóképpen egységesen “hu”  névvel emlegette azokat a nem-kínai népeket, akik országuktól északra éltek. Az ehhez rendszerint kapcsolódó, lekezelő ottani “északi barbár” szóhasználat ugyancsak ismerős, hiszen szerte a nagyvilágon mindig alsóbbrendűnek, barbárnak volt szokás tekinteni és nevezni a más nyelvű és más kultúrájú népeket. Az énközpontú világszemlélet nem országspecifikus jellemző: a legtöbb nép beleesik a történelmi rövidlátás nevezetű világjárványba.

Az igazságnak tartozunk azért azzal a megállapítással, hogy az ilyesféle gyűjtőnevek –szkíta, hun, avar, türk–  használata azonban nem egyszerűen elnagyolás, felületes tájékozottság alapján alakult ki, hanem valóságfedezete is volt.

Az antik nomád népek életében megszokott jelenség volt az időszakos többnemzetiségű együttélés, ami általában hol lazább, hol szorosabb törzsszövetséget jelentett. A megerősödött törzsek győzelme esetén a leigázottak, pontosabban a maradékaik már az új uraik nevén élték tovább a történelmüket. Ugyanakkor a védelmet kereső, az erősebbekhez önként csatlakozó népek tekintélynövelő hatást reméltek, ha immár ők is új néven, a hatalmasabb erőt képviselő új uruk rettegett nevén szerepelnek. Magyarul tehát: a hunok neve alatt már nem csupán az eredeti etnikum, hanem az általuk legyőzött, vagy az önkéntesen csatlakozott népek is értendők : a homogén összetételt sugalló szó heterogén  nemzeti összetételt jelent. Esetenként valóban nehéz pontosan szétválasztani a szövetségalkotó népeket, s a helyzetet színezi, hogy sok esetben valóságos nyelvi és genetikai rokonság is fennállt közöttük.

Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a szövetséges népek mellett igen gyakori volt idegen zsoldosok alkalmazása, elsősorban segédcsapatként.

Egyértelműen rögzíthetjük tehát, hogy egy–egy antik állam, így a hunoké sem, de annak a hadserege sem jelentett homogén nemzeti összetételt.

Visszatérve az eredeti kérdéshez, az ázsiai xiongnu és az európai hun népek azonosságára vagy különbségére, a történész-régész-nyelvész kutatók már kezdettől sem képviseltek egységes álláspontot.

Ennek feltehetően az lehetett a legvégső oka, hogy a keleti lovasnépek kutatása lényegében az európai újkorban bontakozott ki, amit elsősorban H. Deguignes 1758-as monumentális leírása[3] jelentett. Az európai közlések és elemzések elsősorban filológiai jellegűek voltak: a kínai krónikák anyagaira épültek, azokat fordították le és szövegkritikai feldolgozással hasznosítottak. Ehhez legfeljebb –az általában ugyanonnan merítkező–  nyelvészeti vizsgálódások kapcsolódtak.

A szakmai egyoldalúságot az kezdte feloldani, amikor az 1800-as évek utolsó évtizedeiben egyre több helyszíni kutatás indult meg, s ekkor a papírízű ismeretek életszerű, sokoldalú tárgyi tapasztalattal egészültek ki. Ekkor ugyan tematikailag  –az ismeretlen területek miatt–  még a földrajzi felfedezéstörténeti utazások[4] voltak túlsúlyban, de ehhez kapcsolódóan kibontakozott az eleddig ismeretlen civilizáció[5] jellegének, értékeinek feltárása, s ezen belül az egykor ott élt népek történetének az alaposabb megismerése is .

A kifejezetten történelmi jellegű kutatásokhoz, a népvándorlási hullámok során az Európába is eljutó keleti lovasnépek múltjának, életének sokoldalúbb megismeréséhez további nagy lökést az 1920-as évektől kibontakozó régészeti ásatások[6] adtak.

Mindezek azt eredményezték, hogy ettől kezdve a történelmi fehér foltok kezdtek fokozatosan eltűnni, a nem tudott részletek ismertté válni, s a korábbi tudáshézagokat kényszerből betöltő hipotézisek megerősödni vagy éppen kiszorulni.

Vitás kérdés persze azért maradt továbbra is, s még napjainkra, sőt holnapjainkra is jutnak eltérő nézetek, különböző vélemények.

Az előbb már említett egyik alapkérdés a xiongnu nép (népek) és a hunok, tételesebben az ázsiai és az európai hunok közötti kapcsolat, az azonosság vagy különbség dilemmája.

Szinte már kezdettől fogva azok voltak többségben, akik a kínai krónikákban oly részletesen bemutatott xiongnu népet (népeket) az ázsiai hunoknak tekintették, és azonosították azokkal, akiket az európai krónikákban hun néven örökítettek meg.

Ezt az álláspontot képviselte a sok hírneves kutató közül legelőször H. Deguignes, a már említett első nagy kínai fordító és forrásközlő, majd évszázaddal később honfitársa, az ugyancsak sinológiai munkásságáról hírneves Édouard Chavannes. Ugyanezt vették át és hirdették a hun-kérdéskörrel különös figyelemmel foglalkozó német történészek, így Friedrich Hirth, Wilhelm Tomaschek, a jelentős, bár sokat vitatott  forrásközlő J. J. M. de Groot, a kínai ókor nomád kapcsolatainak nagy szakértője, Otto Franke, de a XX. század jelentős szintetizáló sztyeppe-történésze, a francia René Grousset.

Honfitársaink közül számosan ugyanezt vallották, így többek között Szász Béla, akit még ma sem eléggé kezelünk a teljesítményének megfelelően, majd a magyar orientalisztika iskolateremtő személyisége, Ligeti Lajos. A kitünő turkológus Németh gyula, –akinek a nevéhez fűződik a témánk szempontjából ma is meghatározó jelentőségű mű, Attila és hunjai  szerkesztése[7],–  szintén elfogadja az azonosság kérdését. Ugyanakkor óvatosan  –és mindenféle érvelés nélkül–  hozzáteszi, hogy “a hunok és a hiung-nu-k  (a xiongnu régi átírása – BL) feltehető kapcsolata elsősorban politikai”[8]. Napjaink egyik meghatározó szaktekintélye, a közelmúltban elhunyt harmatta János is –bár kételyektől sem tartózkodva,–  egyetértő véleményt szűrt le[9].

A klasszikus nomád korszakkal és népeivel, közöttük is elsősorban a hunokkal foglalkozó külföldi kutatók közül értelemszerűen   –az egykori közvetlen kapcsolatok miatt,–  a keleti tudósok álláspontja a legfontosabb.

Közülük a kínai források és forrásközlések élveztek vitathatatlan elsőbbséget. Ennek jogosságát az adta meg, hogy valóban ők éltek a hunok legősibb szállásterületének  –“őshazájuknak”–  közvetlen szomszédságában, évszázadokig kereskedtek, háborúskodtak, házasodtak egymással.

Ez idáig érthető, de az már nem, hogy méltatlanul a háttérbe szorultak a hunok későbbi nagy népvándorlásának kortársai és szemtanúi. A nyugatra indult hun tömegek nyomonkövetése már hézagosabb, sőt következetlenebb volt. Komoly szakmai gondot jelent, hogy meglehetősen elhanyagolta a nyugati tudományosság például azt a tényt, hogy a Dzsungár-kapun, a Tian Shan legendás hágóján átjutott hun tömegekről levált egy jelentős létszámú csoport. Ők a későbbiekben meglehetősen önálló történelemalakító tényezővé erősödtek, s amikor végezetül a párthus és a afgán térségeken keresztül India történelmének lettek időszakos főszereplői.

Őróluk, a heftalitákról, a “fehér hunokról” méltatlanul keveset tud a nyugati tudomány. Pontosabban és igazságosabban a magyar történettudományt kellett volna említenem.

Ha a történettudományunk méltánytalanul bánik az ázsiai hunokkal, akkor ez fokozottabban vonatkozik a belőlük kivált és Ázsiában maradt fehér hunokra. Őket legfeljebb néhány mondatban emlegetik kézikönyveink, jóllehet a legendás indiai Gupta-dinasztia után a fehér hunok uralma és korszaka a kihagyhatatlan hivatalos része India, pontosabban északnyugat-India történelmének. Az ő nevükhöz fűződő 467 és 557 közötti időszak szerves részét alkotja az indiai történettudománynak és az iskolai tananyagnak. Nálunk pedig …? Szónoki kérdés,  van oka a pironkodásnak.

A fehér hunok esetében sokkal könnyebb dolga lenne történészeinknek, mert a korai indiai történelem ottani  –tehát leghitelesebb–  kutatói csaknem kizárólag angol nyelven  –vagy azon is–  adják közre az eredményeiket. Nem lenne tehát nyelvi akadálya a fehér hunokra vonatkozó anyagok megismerésének, “csupán” ismerni kellene Upendra Thakur, Romila Thapar, Satya Shastri, Shasi és Divekar professzor kitönő és alapos műveit. Itt nem kellene azzal az alapfokú problémával viaskodni, hogy csak közvetítő nyelv nehézkes közbeiktatásával és szokásos félrefordításaival lehet hozzáférni a hiteles ismeretekhez.

Ezért is kell olyan nagyra értékelnünk Aradi Éva könyvét, mert ő közvetlenül merít az igazi forrásból.

E könyv teljesebbé teszi eddigi ismereteinket az ázsiai hunokról, az ottmaradtakról és feltételezett leszármazottaikról szóló sokoldalú leírásaival.

A majdani olvasók nevében a szerző mellett köszönetet kell mondani a Szenzár Kiadónak és kivételes nemzeti felelősséggel gondolkodó igazgatójának a téma fontosságának felismeréséért, a kézirat gondozásáért és kiadásáért. Kárpáti Gábor csaba igazgató jól érzékelte történettudományunk, tudományos ismereterjesztésünk és könyvkiadásunk “fehér foltját”, a “fehér hunok” históriáját, s önzetlen áldozatkészséggel vállalta a múlt feltárásán keresztül a nemzet jövőjének a szolgálatát.

Nem lehet senkinek sem közömbös, hogy nemzetünket mi mozgatja meg, mi mozgósítja : a gyűlölet, az irigység, az erőszakos hatalom vagy a tudáson alapuló önbizalom. Bízzunk abban, hogy egy ilyen mű számottevően hozzájárul önismeretünk, önbizalmunk erősödéséhez, s ezen keresztül az ígéretes jövőnkhöz is.

                                                                                     Bárdi László